Egy tavaszi reggelen nagyon korán felébredtem. A szobában még félhomály volt, és kint is alig kezdett világosodni. A levegő hűvös volt, olyan igazi tavaszi reggel. Egy ideig csak feküdtem az ágyban, és hallgattam a csendet. Aztán egyszer csak megszólalt egy madár a kertben. A fekete rigó volt. Először csak néhány hangot énekelt. Aztán egyre bátrabban, egyre hangosabban kezdett csicsergni. Felkeltem, és odamentem az ablakhoz. Óvatosan kinyitottam, hogy jobban halljam. A kert egyik fáján ült a rigó. Teljes nyugalomban énekelt, mintha az egész kert az övé lenne. Ahogy hallgattam, eszembe jutott egy régi gyerekmondóka: „Répa, retek, mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó.” Gyerekkoromban sokszor mondtuk ezt. De most, ott állva az ablaknál, csak mosolyogtam rajta. Mert a rigó éppen akkor énekelt a leghangosabban. Arra gondoltam, hogy talán ez a rigó egyszerűen nem ismeri ezt a mondókát. Talán ha tudná, mit mondanak róla az emberek, meglepődne. Talán azt mondaná: „Hogyhogy ritkán rikkantok reggel? Hiszen ez a legjobb idő énekelni!” El is képzeltem, hogy a rigó egy kicsit megsértődik. Felfújja a tollait, és azt mondja: „Na majd én megmutatom!” És még hangosabban kezd énekelni. A rigó közben tovább ugrált az ágon. Néha megállt, körülnézett, aztán újra énekelt. A kert lassan világosodni kezdett. A nap első fényei megjelentek a házak fölött. A rigó hangja pedig betöltötte a reggelt. Mintha ő ébresztené fel a világot. Néhány percig csak álltam az ablaknál, és hallgattam. Aztán a rigó hirtelen felrepült a fáról, és átszállt a kert másik végébe. Még egy rövid dalt elénekelt, aztán eltűnt a háztetők mögött. A kert újra csendes lett. De a reggel már egészen más volt. Arra gondoltam, hogy talán a mondóka téved. Vagy talán csak vicc. Mert a rigó bizony nagyon is szeret korán reggel rikkantani. És én ennek mindig örülök. Mert amikor meghallom a rigó énekét, mindig tudom, hogy egy új, szép nap kezdődik.